Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ön-ismeret-ünk 3

2015.10.29

Folytatjuk........

Viszonyunkat a jóhoz és a rosszhoz kultúránkban erőteljesen áthatja a hitrendszerünk, a kereszténység, illetve a keresztény teológiai tanítás – ez azokra a körökre,(személyekre) is vonatkozik, amelyek a vallásos kötöttségektől szabadnak gondolják magukat...Nézzük meg az ótestamentumi bűnbe esés esetét.

Teremtés könyve elbeszéli, hogyan került az első ember, Ádám az Éden kertjébe, melyben a természet birodalmán kívül mindenekelőtt két különös fa található: az Élet Fája, valamint a Jó és Rossz Megismerésének Fája. Ahhoz, hogy e mitológiai történetet megértsük, látnunk kell, hogy Ádám nem férfi, hanem nemtelen, (az Egy, az Isteni képre alkotott ember).

Ő a teljes ember, nincs alávetve a polaritásnak, nem hasította szét semmilyen ellentétpár. Egységet testesíti meg itt a fizikai világban. Ő még mindennel egy – ezt a kozmikus tudatállapotot írja le a paradicsom képe. Bár Ádám még a tudat egységét éli, a polaritás a két fával már jelen van a képben. A hasadás a teremtés történetében szintén a kezdetnél megjelenik, hiszen maga a teremtés hasadás, kettéválás útján történik. Így már a teremtésről szóló első beszámoló is csak polarizálódásokat sorol fel: fény – sötétség, víz – föld, nap – hold stb. Ami fent az lent.....

Csak az ember teremtetett „mint férfi és mint nő” egységes lénynek, egynek. A történet folyamán azonban a polaritás témája egyre sűrűsödik. Ebből támad Ádámnak az a kívánsága, hogy lénye egy részét leválassza, (ketté hasítsa) és azt formailag is önállóvá tegye. Ez a lépés természetszerűleg veszteséggel jár a tudatosság terén,(mivel az egységből leszakad egy aspektus) erre azzal utal a történet, hogy Ádám álomba zuhan.  (nem tudatos szint)Isten ezután Ádámból, a teljes és egész emberből kihasítja az egyik oldalt, s abból valami önállót alkot.

"Az a szó, amit Luther „bordának” fordított, az eredeti héber szövegben úgy áll, hogy tselah, vagyis: oldal. Rokon a tsel szóval, ami annyit jelent: árnyék." Az egész, a teljes ember két, formailag különböző aspektusára bomlott, s ezeket hívják férfinak és nőnek. A hasadás azonban még nem terjed ki az emberi tudatra, mert különbségüket még nem ismerik fel, még mindig a paradicsom teljességében élnek. Ugyanakkor a formai kettéválás az előfeltétele annak, hogy a kígyó (kundalini) a nőnek, az ember fogékony részének fülébe súghasson, megkísérthesse. (Miért ő a fogékony, mert  ott az érzelem) Megígéri neki, hogy ha eszik a tudás fájáról, szert tesz a jó és a rossz közötti különbségtevés, tehát a megismerés képességére.

A kígyó megtartja ígéretét. Az emberiség ettől a pillanattól látja a polaritás világát, s meg tudja különböztetni az általa vélt jót a rossztól, a férfit a nőtől. Azzal a lépéssel, hogy evett a tudás fájáról, elveszíti az egységet (a kozmikus tudatot), s elnyeri a polaritást (a megismerés képességét). Így az ős emberpárnak el kell hagynia az egység kertjét, a paradicsomot, s bele kell vetnie magát az anyagi formák poláris világába,tapasztalatok útján dönteni.Ez a bűnbeesés története. Ebben az „esésben” az ember az egységből zuhan a polaritásba. Minden nép s minden kor- korszak mitológiája ismeri az emberi lét e központi történetét, s hasonló képekben jeleníti meg. Az emberiség bűne az egységről való leválás.

"A német nyelvben a bűn és a válás szavak rokonságban vannak (Sünde – Sonderung). A görög nyelvben a bűn szó valódi jelentése még pontosabban megmutatkozik: hamartéma azt jelenti: „a bűn”, s a megfelelő ige, hamartanein pedig: „nem találni a célba”, „elvéteni a pontot”, „bűnözni”. "

A bűn itt tehát a pont elvétése – a pont viszont az egység szimbóluma, az osztatlan egyé. Az emberek számára mégis elérhetetlen s elképzelhetetlen, hiszen a pontnak sem helye, sem kiterjedése nincsen. A poláris tudat a pontot, az egységet nem találhatja el – s ez a bűn. Az, hogy bűnösök vagyunk, csak egy másik szó arra, hogy polárisak vagyunk. Egységből, a létből a döntések sorozatába kerültünk, s csak ezeken keresztül tudjuk értékelni a polaritást, a jót és rosszat. Így már az „eredendő bűn” keresztény fogalma is érthetőbb....

Tehát, mivel az ember tudata poláris – ezzel bűnös. Kauzális értelemben ennek nincsen oka. E polaritás arra kényszeríti az embert, hogy életútja során az ellentétek világán menjen keresztül, míg mindent meg nem tanul s magáévá nem tesz, hogy újra „tökéletes legyen, amint tökéletes az Atya a mennyben”.Tulajdonképpen az "egy" aspektusait tapasztalja meg s azokat poláris szinten értékeli. A polaritásokon át vezető út mindig bűnös. Az „eredendő bűn” különös világossággal utal arra, hogy a bűn nem áll viszonyban a konkrét emberi magatartással.

Ilyen aspektusból elmondhatjuk, hogy történelem során az egyház a bűn fogalmát elferdítette, s bebeszélte az embereknek,hogy bűn az, ha rosszat teszünk, s ez jó és helyes cselekvéssel kerülhető el. A bűn azonban nem egy pólus a polaritáson belül, a bűn a polaritás maga. A bűn ezért nem kerülhető el – minden emberi tett bűnös az más kérdés hogy a tudásunk alapján az utunkon mi számít abban az esetben a jó-rossz polaritásában bűnnek…..

A jó és a rossz, mint ellentétek polarizációja, a kereszténységben – ez más vallásokra nem jellemző Isten (jó) és Ördög (rossz) szembeállításához vezetett. Azzal, hogy az Ördögöt kinevezték Isten ellenfelének, észrevétlenül bevonták Istent is a polaritások világába – ezzel azonban Isten elveszítette gyógyító erejét. Isten az az egység, amely elkülöníthetetlenül egyesít magában minden polaritást – így magától értetődően Jót és Rosszat is – az Ördög viszont maga a polaritás, a kettéválás ura, vagy ahogy Jézus mondja: „E világ ura.”

Így Zen egyik alapvető ősi szövegében ezt olvassuk:

Fény és sötétség

szemben állnak egymással

mégis az egyik

a másiktól függ

amint a jobb láb lépése

függ a balétól

…„

ősforrások igaz könyvében” olvashatjuk a következő„intést a jó cselekedetekről”. Jang Dsu így szólt: „Azt, aki jót cselekszik, bár nem a hírnévért teszi, mégis hírnév fogja övezni. A hírnévnek magában nincs köze a nyerészkedéshez, mégis nyerészkedés fogja követni. A nyerészkedésnek magában nincs köze a vitához, mégis vita fog tapadni hozzá. Ezért a nemes óvakodik attól, hogy jót cselekedjék.”

Jól tudjuk, mekkora kihívás a maga abszolútumában kérdésessé tenni olyan biztosnak tartott alapkövetelményeket, hogy tegyünk jót és kerüljük a rosszat. Azt is tudjuk, hogy e téma szükségszerűen szorongást kelt – szorongást, melyet úgy háríthatunk el a legbiztosabban, ha görcsösen ragaszkodunk addigi normáinkhoz. Az a kétség, mely a polaritásokat ellentéteire bontja, maga a rossz, s mégis ez a belátáshoz vezetőszükséges kerülő út. Tapasztalatok útján juthat el oda az ember, hogy önmagára ismerve adott pillanatban valamit jónak ítélve cselekedjen. Ugyanakkor az akkor jó, lehet következő aspektusból már rossznak tűnik. A megismeréshez szükségünk van a két pólusra, de nem szabad megrekednünk ellentétességükben, hanem a kettősség e feszültségét ösztönzésként, energiaként kell felhasználnunk az egység felé vezető úton.

"…Kezdetben volt a fény, a mindent átfogó egység. Ezen a fényen kívül nem létezett semmi, hiszen akkor nem lett volna kizárólagos. A polaritásba tett lépésekkel keletkezett a sötétség, de kizárólag csak azért, hogy észlelhetővé tegye a fényt. A sötétség tehát a poláris világ művi terméke, mely szükséges ahhoz, hogy a fény a poláris tudatszintjén látható legyen. Így a sötétség a fényt szolgálja, táplálja, illetve a fény hordozója, mint arra Lucifer neve is rámutat. Ha azonban a polaritás eltűnik, eltűnik a sötétség is, hiszen nincsen önálló egzisztenciája. A fény létezik, a sötétség nem. Ezért a fény erői és a sötétség erői közt folyó gyakran idézett küzdelem nem "valódi" küzdelem, hiszen kimenetele mindig egyértelmű. A sötétség nem tud kifogni a fényen. A fény azonban a sötétséget azonnal fénnyé változtatja – ezért is kell kerülnie a sötétnek a fényt, ha nem akarja, hogy nemléte lelepleződjék."

A rossz poláris tudatunk művi terméke, csakúgy, mint az idő és a tér, s nem szolgál mást, mint a jó észlelését, ez a fény táptalaja. A rossz így egyáltalán nem a jó ellentéte, a rossz a polaritás maga, a bűn, ugyanis a kettősség világának nincsen végpontja, tehát nincsen saját léte (egzisztenciája). A polaritás világa kétségbeesésbe(kételyek) vezet, mely azonban azt a fordulatot, azt a belátást szolgálja, hogy megváltást csak az egység világában találhatunk. Ugyanez a törvényszerűség érvényes a tudat világában is. Tudatosnak nevezzük egy ember mindazon tulajdonságait, aspektusait, melyek tudatossága fénykörében helyezkednek el, (árnyékvilágát rendszeresen megnézi és felszínre hozza)tehát látja őket. Árnyékvilágunk az a terület, melyet nem világít meg a tudat fénye, így sötét, azaz tudattalan. Ezek a sötét aspektusok azonban csak addig tűnnek fel rossznak, és keltenek félelmet, míg sötétség fedi őket. Elég, ha árnyékvilágunk tartalmára rátekintünk, s már ez fényt hoz a sötétségbe, és tudatossá teszi a tudattalant.

Az önmegismerés útjának igazi varázsszava a rátekintés valamire. Az elfogadás, az alázat, az őszinteség és a szeretet erre az útra terel minket (rátekintésre)

Az emberek mindig a dolgokat akarják megváltoztatni, s nehezen fogják fel, hogy az egyetlen feladatuk a rátekintés, a figyelem képessége, önmaguk formálása. Az emberiség legfőbb célja – nevezzük ezt bölcsességnek vagy megvilágosodásnak – abban áll, hogy mindenre rá tudjon tekinteni, fel tudja ismerni, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ezt jelenti a valódi önismeret. Amíg valakit valami még zavar, amíg valamit még meg akar változtatni, addig nem ismeri önmagát s dolga van azzal a területtel, ami a másikban zavarja...

Amíg ragaszkodunk valamihez, szenvedésünktől nem válthat meg semmi, bűnösek, hibásak, betegek maradunk. Elfogadás, alázat, megértés, elgondolkodás, formálódás gyógyít minket.

Meg kell tanulnunk magunkat felismerni mindenben, s ezután gyakorolnunk kell a szenvtelenséget(érzelemmentességet). A szenvtelenség az a polaritások közötti terület, ahonnan a pólusok pulzálását szemléljük. A szenvtelenség az az egyedüli tartás, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a jelenségeket anélkül nézzük, hogy megítélnénk őket, hogy szenvedélyesen igent vagy nemet mondanánk rájuk, hogy azonosulnánk velük. E szenvtelenséget ne cseréljük össze azzal a tartással, amelyet általában közönynek nevezünk; erre a részvétlenség és az érdektelenség keverékéből összeálló indifferenciára gondol Jézus is, amikor a „langyosak”ról beszél.(nem a melegekről)

A parancsolatok, a törvények és a morál nem vezetnek a tökéletességbe. Az engedelmesség jó – de nem elég, mert tudd, „az ördög is engedelmes”. A külső parancsolatoknak, tilalmaknak addig van jogosultsága egy ember életében, amíg tudatában fel nem nő, s felelősségét önmagáért fel nem ismeri. Amikor felelősséget vállalunk önmagunkért és a tetteinkért akkor már a saját elfogadott adott időszakban érvényes ítéleteink, moráljaink a mérvadóak számunkra.

A legbenső törvényünk az a kötelesség kell legyen, hogy valódi középpontunkat, önmagunkat megtaláljuk s megvalósítsuk, azaz egyek legyünk mindennel, ami létezik. (nem ártás törvénye)

A szeretet princípiuma a kinyílás, és a bebocsátása annak, ami addig kívül volt. A szeretet egyesülésre törekszik – a szeretet fel akar oldódni a másikban, s nem akar elkülönült létet. A szeretet az ellentétek egyesítésének kulcsa, a te-t én-né és az én-t te-vé változtatja. A szeretet megszorítások és feltételek nélküli igent mondás. A szeretet a teljes univerzummal akar eggyé válni – amíg ez nem sikerül, nem valósítottuk meg a szeretetet igazán. Amíg a szeretet kiválaszt, nem valódi szeretet, mert a szeretet nem választ szét, a kiválasztás elválaszt. A szeretet nem ismeri a féltékenységet, nem birtokolni, hanem áramlani akar. Ezt a mindent átfogó szeretetet szimbolizálja az a szeretet, amellyel Isten fordul az emberekhez.

Szeretet nem ismer határokat....

Köszönöm a figyelmeteket!