Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7 sugár ismerete és annak veszélyei

2016.04.06

III. RÉSZ

A SUGARAK ISMERETÉNEK NAGY ELŐNYE ÉS VESZÉLYE


 

Ó, bölcs ember, oszlasd el azt az elképzelést, hogy a Nem-Szellem az a Szellem” – mondja Shankaracharya. Az Atma a Nem-Szellem végső parabrahmani állapotában; Ishvara vagy a Logosz a Szellem, vagy ahogy az okkultizmus magyarázza: a megnyilvánult élő Szellemek összetett egysége.

A Titkos Tanítás

 

Habár Ishvara az „Isten” – változatlan a Pralaya mélységes mélységeiben és a Manvantara legerőteljesebb tevékenységében, még rajta is túl van ATMA, akinek sátra az örök MAYA sötétsége.

A Titkos Tanítás









 

XIX. FEJEZET

SAJÁT SUGARUNK

 

Ez a sugarakkal kapcsolatos tudás csak azok számára való, akiknek van valamilyen eszményképük, amely ellenállhatatlan varázzsal vonzza őket, és így nem tehetnek mást, mint útjukat feléje, életük hajtóereje felé fordítják. Erre nem úgy gondolnak, mint olyan valamire, ami egy hosszú út végén van, hanem amit mindig próbálnak megérezni, kifejezni, vagy teljesíteni. Mások, akik még a test, az érzékek és az elme pillanatnyi kielégítéséért élnek, még mâyâ szolgálói, és csak olyan változékony örömeik vannak, mint amit az állatok élveznek. Ilyen módon ellentét van az eszmények és a vágyak között.

Akinek állandó eszményképe van az úton a valódi élet felé, ami ânanda, boldogság, és ha gyorsan rója az utat, annak még akkor sem csak eszményképe vezérlő csillagára van szüksége, ami az éjszaka sötétjében felette és előtte ragyog, hanem az erkölcsi tisztaság lámpására lábai elé, és erőre végtagjai mozgatására. Sőt, még többre: ahhoz, hogy útján a legnagyobb sebességgel haladjon, meg kell határoznia, melyik csillag követése a sorsa, és milyen erkölcsi értékkel és erővel kell rendelkeznie, vagyis más szavakkal, meg kell találnia saját sugarát. Természetesen látható, hogy ahol létezik ilyen eszménykép, ott minden lépés a létrán vagy lépcsősoron annak közvetlen kifejeződése. Így az igazság útján minden lépés igazság, a szeretet útján minden lépés szeretet. Ezen az úton nincs utazás, csak erőfeszítés.

Ez csak akkor lehetséges, ha az ember belülről vezeti életét. Az egyik nap két sakkjátékost figyeltem. Az egyik a tábla fölé hajolt aggódó szemekkel, összeráncolt homlokkal, ujjai remegtek, ahogy megtette lépéseit, a másik hátradőlt, nyugodtan tanulmányozta a táblát, és amikor megérintette a bábukat, az természetes, alig észrevehető eleganciával történt. Aki a boldogság felé vezető ösvényen jár, annak fel kell ismernie, hogy az élet is egy ilyen játszma, semmi több. Ez két világ találkozási pontján fekszik. Nevezzük azt a helyet, ahol a külső világgal találkozom, az „én világomnak”. Ez nem a világ egésze, hanem annak csak az a része, amelyben az én játszmám végbemegy, ahol a dolgok az érzékeken keresztül megérintenek és mozgásra bírnak, és amelyeket a gondolataimon keresztül befolyásolok. Sok olyan dolog létezik az időben és a térben, amelyek a jelenlegi játszma folyamán nem érintenek, és sok dolog létezik az erőimmel lehetséges elérhetőségen túl, de egész biztosan létezik egy olyan terület, ami az „én világom”, ami annak mértéke szerint kisebb vagy nagyobb, hogy mennyire léptem ki a világba, és vettem azt kézbe, vagy léptem be az élet játszmájába.

Az összes bábu hasznos dolog a táblán – király, vezér, futók, huszárok, bástyák és gyalogok – család, gazdagság, barátok, üzleti kapcsolatok – sőt a test, egészségi állapotával, végtagjai és szervei erejével, érzékszerveivel és agyával, fizikai, érzelmi és mentális szokásaival. A játszma értünk folyik a világunkban, rejtett énünk és a nagyvilág találkozási helyén. Először a helyzetünk biztonságos, de teszünk egy lépést, hogy megnöveljük vagy élvezzük saját erőinket, és azonnal nyitottá válunk a támadásra. Minden egyes lépésünkre egy válaszlépés következik a világban, ahol a hatás és az ellenhatás elválaszthatatlanok. Jó állások, rossz állások jönnek és mennek, a gyalogokat és a huszárokat leütik, de bennünket nem ütnek le, és megtanuljuk a bábukat csakis a hasznosságuk alapján értékelni, és nyugodtan hagyjuk azokat elveszíteni, ha feláldozásukkal jobb állás érhető el. Futó, bástya és vezér elvesznek, de mi nem. Mi még akkor sem veszünk el, ha maga a király is mattot kap, az a figura, ami az utolsó bábu a táblán. Nincs mit sajnálni, mert ha jól játszottuk a partit, erősebbek leszünk a következő játszmára.

Az élet eseményei valójában soha nem érintenek bennünket, csak befolyásolják a világunkat. Aggodalomtól görnyedten, oktalansággal telve úgy látszik, hogy a gyalog vagy a bástya elvesztése azt a bizonyos ént károsítja, de valójában ebből semmi sem érintett bennünket, csak a világunkat. Minden esemény kedvező a higgadt és aktív léleknek. Üljünk egyenesen, dőljünk hátra, és meglátjuk, hogy így van.

Az emberi lélek haladásában vagy fejlődésében öt lépcsőfokot határoznék meg, és e lépcsősor különböző fokain mindenütt találhatók emberek:

1. fok hátradőlés

2. fok egyenesen ülés

3. fok fölégörnyedés

4. fok egyenesen ülés

5. fok hátradőlés

Az első szint a primitív, még fel nem ébredt ember, akár civilizált, akár nem, tunya és közönyös, cselekvésre csak erős sorscsapásokkal késztethető. A második az olyan ember szintje, aki már megtanulta, hogy a világ gyönyörködtető dolgokat tartogat, és tele van irántuk akár egészen a mohóságig fokozódó lelkesedéssel. A harmadik szinten még mindig tele van mohó vággyal, de már tapasztalta, hogy a világ tele van veszélyekkel és kiegyenlítődésekkel, és megvannak a saját meghatározott törvényei, és nagyon szeretné létezésének törékeny hajóját biztonságosan kormányozni az élet zuhatagain keresztül. A negyedik szinten az ember még a játékba belemerülve él, de méltósággal játszik, még akkor is, ha keményen megérez minden győzelmet és vereséget. Az ötödiken viszont úgy játssza a játszmát, mint aki halhatatlan, aki mindenkor tudja és érzi, hogy a nagyobb játszmában, aminek ez a mostani kicsi része, végül is csak nyerhet, mivel állandóan erősebbé növekszik. Megszabadult az aggódástól, az elégedetlenségtől és a haragtól, eltűnt belőle a remény és a félelem, és nem bízza rá magát az események szeszélyére, mint az, aki azt kívánja, hogy ellenfele úgy lépjen, ahogy ő szeretné. Bármi történjen, nem veszíti el nyugalmát, azt lehet mondani, hogy hátradőlve játssza a partit, szunnyadó ereje pedig olyan, mint amilyen a tigris ugrása mögött húzódik meg. Amíg a többi ember tapasztalatainak világát két gyakorlati részre osztja fel, „én és a világ”, addig ő három részre, „én”, „az én világom” és „a világ”. Neki nincs semmi félnivalója a világtól, csak sajátmagától, csak képességei használatára kell gondosan vigyáznia, és hogy soha ne hagyja azokat aludni.

Erre a szintre bizonyos mértékig eljutva a kérdés a következő: hogyan tudhatjuk meg, hogy melyik a saját sugarunk? Lehetetlenség bármilyen szabályt megfogalmazni, aminek segítségével ezt felismerhetjük, de vannak bizonyos kérdések, amelyeket feltehetünk magunknak, amik segíthetik az intuíció bejutását az agyunkba. Lehet, hogy jelenleg erőteljes hajlamunk van a tanulásra, a jótékonyságra, vagy a művészetekre, de lehet, hogy ez csak egy átmeneti időszak, egy környezet által felkeltett érdeklődés.

Először kérdezzük meg magunkat, hogyan szüntette meg a teozófiai tudás lelki szükségletünkből a bénító korlátokat? Hogyan ismertük fel, hogy nem a vakszerencse áldozatai vagyunk ebben a világban, hanem saját sorsunk bírái, mert e sors beteljesítéséhez annyi inkarnációnk lehet, amennyit csak akarunk? Hogyan ismertük fel, hogy egyik inkarnáció sem a végzet kényszere, hanem egy másik lehetőség, egy másik játszma ugyanúgy, ahogyan holnap lesz egy másik lehetőség arra, hogy megtegyük azt, amit ma elmulasztottunk megtenni.

(1) Ez a feltörekvő lélek diadalmas haladására szolgáló végtelen út feltárulásának látszott?

(2) Úgy látszott, hogy megszüntette az akadályokat a sugárzó szív egyetemes kitágulása előtt?

(3) Eltüntette a zűrzavart abból az elméből, amelyik mindent meg akart érteni egy mindent felölelő tervben?

(4) Megmutatta, hogy még az élet legsötétebb pontjain is vannak szellemi célok, és még a tökéletlen dolgok tökéletesítésében is megvan a megfelelő szerepe?

(5-7) Időt és lehetőséget ígért a tudás tökéletesítésére, vagy a mindent legnagyszerűbbként felfoghatóval való kapcsolat végtelen távlatát, vagy egy olyan művészetben való végső tökéletes jártasság bizonyosságát, amelynek tökéletes beteljesítéséhez még egy élet valamennyi energiája is kevés?

Mélyedjünk el hosszasan ezekben a dolgokban, teljesen azon vágyakozás nélkül, hogy ez vagy az a sugár legyen a miénk, és ekkor talán megszólal az intuíció.

Visszatekintve életünkre azt is megkérdezhetjük önmagunktól, hogy milyen hatással voltunk másokra. Ez is mondhat valamit, mivel minden ember azt adja, amije van, semmi mást. A velünk való kapcsolatuk eredményeként erősebbek lettek-e, mint korábban voltak, és képesebbekké váltak-e az élet hányattatásaival szembenézni? Nagyobb érzékenységre tudtuk-e ébreszteni őket az élet iránt, ami áthatja a világot, mint amivel korábban rendelkeztek? Elértük-e náluk, hogy önmagukból kiindulva megértsék a létezés misztériumát? Mindezeket a dolgokat anélkül idéztük-e elő, hogy gondoltunk rá, pusztán csak a jelenlétünkkel? Másfelől hogyan tanított bennünket a világ? Ha világos és határozott leckéket hordozó tapasztalaton keresztül, akkor a múltban valószínűleg előbb cselekedtünk, és csak utána gondolkodtunk, viszont ha a világ gyengéden helyezett elénk saját választásunkra és megfontolásunkra kínált dolgokat, akkor valószínűleg az ellenkezője történt.

Mindenekfelett, mi az, amit mélyen, magunkban legbelül akarunk? Tegyük félre vágyainkat, és kérdezzük meg saját magunkat, mi az, amit tényleg akarunk, és ne fogadjunk el semmilyen felületes választ, hanem kérdezzük meg saját magunkat, miért pont ezt a választ adtuk, és mi az a mélyebb szükséglet, ami mögötte megbújik. Ha bármelyik sugárhoz vonzódunk vagy idegenkedünk, átmeneti és felületes elképzeléssel vagy ellenszenvvel viseltetünk iránta, ez megzavarja az igazság meglátását. Feltétlenül hajlandónak kell lennünk intuíciónk alapján bármit elfogadni, és sohasem kérdőjelezhetjük meg azt, miközben abban reménykedünk, hogy a válasz ez vagy az lehet.

Még egyszer ismétlem, szűkíthetjük a kérdések körét az elménk három erőjének átgondolásával. Tanácskozásaik során leginkább melyikük javasolja a megoldásokat, és melyikük ösztönzi a többit tevékenységre? A tudás és a képesség megszerzését vajon a szeretet miatt keressük, ami arra késztet bennünket, hogy Istent akarjuk szolgálni, vagy embertársainkat segíteni? Mások társaságát és az élet kínálta lehetőségeket az értelem kedvéért keressük? Vagy az önvaló energiája, akinek – minthogy létezik – teljes életet kell élnie, és ez az, ami az élet zűrzavarába küld bennünket, mert az élet az élet, és azt gazdagon kell élni? Amikor mélyen magunkba nézünk, találunk-e egy hajthatatlan célt, ami állandóan tol előre bennünket? Találunk-e rendíthetetlen szeretetet, ami mindig kész mások életét magához ölelni? Találunk-e szüntelen sóvárgást a makulátlanul tiszta igazságra?

Vizsgáljuk meg ismét magunkat a saját hibáinkon keresztül. Három nagy szellemi törvény van, amelyeket egyetlen igaz ember sem szeghet meg: ébernek és aktívnak kell lennie képességeivel kapcsolatban, becsületesnek kell lennie önmagával és másokkal szemben, és szeretettel telve kell lennie. Ha a legmagasabbat keresi, megbocsáthatatlan és meg nem indokolható, ha bármikor ezen alapelvek egyikét egy másik kedvéért feláldozza (azért mégis megteszi, de egyre ritkábban, ahogy az idő halad) a mindennapi élet feladatának küzdelmei közepette. Melyiket áldoztuk fel a múltban? Előfordult, hogy igazságtalanok voltunk, csak hogy kedvesek lehessünk, vagy az igazsághoz való hűség kedvéért fájdalmat okoztunk, vagy hogy valamilyen munka esetében, ami életbe vágóan fontosnak tűnt, annak sikeres megvalósítása közben megengedtünk magunknak némi lazaságot az igazságban és a szeretetben? Az az alapelv, amelyhez tartottuk magunkat, jelezheti a sugarunkat. Melyikre vagyunk leginkább hajlamosak, a büszkeségre, a haragra vagy a félelemre? Mivel – amint már bemutattuk – az első és a hetedik sugárra jellemző leginkább a büszkeségre való hajlam, a második és a hatodik sugárnál a haragra, a harmadik és az ötödik sugárnál pedig a félelemre. Azonban mindez a kérdésfeltevés csak részleges segítség, mert a felismerésnek belülről kell jönnie.

A törekvésben, hogy felismerjük a sugarunkat, az is szükséges, hogy ne hasonlítsuk össze magunkat másokkal. Lehetséges, hogy a felfogó képességünk sokkal gyengébb, mint sok más emberé, akiket ismerünk, mégis lehetséges, hogy ez a legerősebb dolog a jellemünkben, lévén a többi princípium még gyengébb. Az is lehetséges, hogy egy ember sugara a szeretet, mégis erősebb az akarata, mint egy másik emberé, aki pedig az első sugárhoz tartozik. A kérdés nem az, hogy bárki más emberrel összehasonlítva hogyan állunk, hanem az, hogy a saját lelkünkben lévő erőknek melyik princípium a vezére. A tökéletes ember e princípiumok leggyengébbjében is olyan erős, mint a még tökéletlen ember a legerősebbjében, mivel mindegyikükben elérte mindazt, amit lehetséges annak, aki emberi formában él.

Amikor kiválasztottuk vezérlő csillagunkat, a következők lámpásaink lesznek, hogy bevilágítsák az utat lábunk előtt az élet kusza bozótjában, majd pedig azok a képességek következnek, amelyek az utunkon meggyorsítanak:

 

Sugár

 

 

Csillag

 

 

LámpÁS

 

 

KÉPESSÉG

 

 

Munka

1

Szabadság

Bátorság

Akarat

Kormányzás

2

Egység

Szeretet

Szeretet

Emberszeretet

3

Megértés

Igazság

Gondolat

Filozófia

4

Harmónia

Bátorság

Képzelet

Magyarázat

5

Igazság

Igazság

Gondolat

Tudomány

6

Jóság

Szeretet

Szeretet

Vallás

7

Szépség

Bátorság

Akarat

Művészet

 

Olykor tovább bonyolítja a dolgot egy erős második princípium jelenléte a jellemben. Természetesen minden sugárnak megvan a maga hét alosztálya, és azok mindegyikének további hét, de azt nem vesszük figyelembe, mivel egy princípiumon belül az adott princípium tulajdonságai vannak túlsúlyban mindezen árnyalatok felett, ahogyan a sárga szín minden árnyalata is sárga, és a zöld szín valamennyi árnyalata is zöld. Az viszont lehetséges, hogy egy ember vérmérsékletében a második legerősebb princípiumnak saját hangja van, tiszta és erős, és bizonyos életkörülmények között majdnem olyan meghatározó, mint az első. Az alsugár kifejezéshez különféle elképzeléseket kapcsoltak hozzá, de itt csak arra akarom használni, hogy jelezzem, ez a princípium a második legerősebb.









 

XX. FEJEZET

A VESZÉLY NÉLKÜLI HALADÁS

 

A jelenlegi szinten életünk célja a tudat, vagy még inkább tudati képességeink fejlesztése az emberi tökéletességig, és a sugarakkal kapcsolatos ilyen ismeret ebből a célból kiemelkedően hasznos. Amikor egy ember tudja, melyik az ő sugara, akkor felfedezte legerősebb képességét. Ha használja is ezt a legerősebb képességét, gyorsan halad előre, a körülményektől függően ragyogó vagy katasztrofális eredményekkel. Ez főként a vele járó veszély miatt van így, amit nem lehet könnyedén túlbecsülni, ez a sugarakkal kapcsolatos tudás mindaddig vissza van tartva, amíg azok, akik várhatóan megkapják, sok mindent meg nem tanultak az emberi élet természetéről és a testvériség létezéséről. Ha egy embert betölt egy eszme, ha életét azonosítja azzal, és érzi magában annak erejét, akkor kísértést érez, hogy abba az egyetlen irányba haladjon, ne törődjön gyengeségeivel, és minden ilyen esetben a haladásra való törekvés csaknem biztosan összeomlással végződik.

Azt, hogy ez miként következik be, egy-két egyszerű példa megfelelően szemléltetheti. Ha az igazság az, amit az ember a tudomány sugarán keres, és kevés szeretet vagy áhítat és odaadás van természetében, hamarosan képes lesz nemcsak az állatokkal, de az emberrel is kísérletezni. Vagy ha az ember képes az emberbarátságra, és nagy erővel azt a vonalat követi, de hiányzik belőle mindkét másik fajta intelligencia, esetleg minden szándék nélkül a legbutább dolgokat követheti el az emberiség boldogulásáért való lelkesedésében, akár még forradalmat és vérontást is kirobbantva, ha elég ereje van hozzá.

A sugarakkal kapcsolatos tudás óriási haszna az, hogy meg kell találnunk, és éreznünk kell erőnket, ezután pedig a lehető legnagyobb mértékben alkalmaznunk kell azt, hogy a többi bennünk meglévő tulajdonságot fejlesszük, amelyek viszonylag fogyatékosak.

A Character Building [Jellemépítés] című kis könyvem olvasói emlékezni fognak arra, hogy minden erős emberi erkölcsi fogyatékosság jellembeli hiányosságot jelez bizonyos erő társaságában. Egy minden tekintetben gyenge jellemnek nincs ereje semmi jelentőset megtenni, és az ilyen embert gyakran jó embernek tartják, habár nehéz lenne megmondani, mire jó. Ezért ha egy ember úgy érzi, hogy valami pozitív hibája van, nem kell megpróbálnia, hogy elfojtsa erejét, mondván: „Túl sok érzés, vagy túl sok energia, vagy túl sok akarat van bennem”. Mondja inkább: „Óriási akaraterőm van, de emberi érzésekben szegény vagyok, és az akaraterőmet használva kényszerítenem kell magamat arra, hogy elvegyüljek az emberekkel, és gondoljak rájuk, állandóan segítsem őket, amíg emberi érzelmeim egy magasabb szintet nem érnek el”. Ilyen és minden ehhez hasonló esetben az ember sokat nyer, és semmit sem veszít, mivel ugyanúgy fejleszti az akaraterejét, mintha önző célra használta volna, de ugyanakkor fejleszti a szeretetet is. Természetesen nehéz megváltoztatni az ember mozgató erőit, de aki felismeri, hogy az emberi élet célja nem más, mint a jellemépítés, és aki hisz az újraszületésben, hamarosan azt találja, hogy minden kisebb hajtóerő elenyészik, és ha minden tőle telhetőt megtesz saját magáért, a legjobb és legelőnyösebb kapcsolatba kerül a többi emberrel.

Van egy másik nagyon komoly veszély, hogy az ember esetleg önző célok személyes kielégítésére törekszik. Azt gondolni, hogy itt ilyen dolgot hirdetünk, szomorú félreértés lenne. Az eszmény az, nem pedig egy eszményi önvaló, ami hatással van az emberre. Vegyük ennek szemléltetésére egy kémia szakos hallgató példáját. Ő kémiai tudásra szomjazik, nem pedig olyan ego, aki arra vágyik, hogy a kémia professzora legyen, és aki azért tanulja a kémiát, hogy professzor legyen. Vagy vegyünk egy kémia tanárt. Az az eszménye, hogy átadja tudását, nem pedig az, hogy tanárként ragyogó csillag legyen. Az „önmagát a központba állító személyiség” igen nagy hiba. Az embernek meg kell látnia, mi történik a saját elméjében. Teljesen meglátni annyi, mint levetkőzni a hibát, ami azonban gyakran hosszú ideig létezik észrevétlenül, és lerontja az egész erőfeszítést. Azt kérdezhetnénk, hogy vajon az ember sugárba történő besorolása nem vonja-e maga után az ilyen „önmagát a központba állító személyiség” hibáját? Nem. Ez a besorolás csak egy tanulmány, majd pedig az ember életben betöltött helyzetének megértése, a test és az elme minden gyakorlati kérdésének tükrében. Az emberi lény sorsának beteljesítését nem segíti elő semmilyen gyakorlati dolog elhanyagolása.

Habár az életben megjelenő hajlamok ilyen osztályozása létezik, senkinek sem szabad azt gondolnia, hogy sugara egyedülálló vagy elkülönülő életet kíván meg tőle, ami célszerűtlen élet lenne, és ha azt teljesen végigvinné, pszichológiai öngyilkossággal érne fel. Nem elkülönülten élünk.

A sugarak nem külön létrák, amelyeken az emberek egymástól elválasztva kapaszkodnak fel. Együtt alkotnak egy szervezetet. Így egy adott sugárhoz tartozó ember lehet hű saját magához, használva saját képességeit, nem saját becsvágyai kielégítése céljából dolgozva, hanem olyan tisztességesen együtt élve másokkal, amennyire csak lehetséges, és nyitottan arra, hogy a karmán keresztül kapjon kiigazítást. Ahogyan a szem a kéz és a láb kedvéért dolgozik, a láb pedig viszi a kezet és a szemet, ugyanúgy építhet akár a tudós, a mérnök, akár az építész templomot a vallásos híveknek, vagy egy művész megtervezheti és berendezheti a filozófus dolgozószobáját vagy kertjét.

A haladásnak ezen a tökéletes tudat felé vezető ösvényén nem szükséges, hogy az ember mind a hét sugárra figyelmet fordítson, és megkísérelje magát mindegyikben tökéletesíteni. Viszont törekednie kell arra, hogy tökéletesítse magát háromban: egyik az akaraterő, másik a szeretet, harmadik pedig a gondolkodás kifejezése.

Így, ha valaki jó filozófus, nem szükséges amiatt aggódnia, hogy tapasztalt legyen a tudományokban, vagy ha erősen kötődik a hetedik sugár művészeteihez, nem kell különösebben nyugtalankodnia az első sugár munkája miatt. Viszont pontosan emiatt az, akinek legerősebb princípiuma a negyedik, átgondolhatja, hogy a fogyatékossága inkább a másodikban vagy a hatodikban, illetve a harmadikban vagy az ötödikben van, mint az elsőben vagy a hetedikben, mivel erős hasonlóság van az első, a negyedik és a hetedik sugár között, ahogyan a második és a hatodik, valamint a harmadik és az ötödik között is.

Ajánlatos azonban minden esetben, hogy az önképzés három kiválasztott irányvonalából legalább az egyik az elsőtől harmadikig terjedő sugárcsoporton belül legyen, egy másik pedig az ötödiktől a hetedikig terjedőben. Ez tökéletesebb egyensúlyt teremt a jellemben, és megóvja a jelöltet attól, hogy túlságosan távol tartsa magát a világtól, vagy túlságosan belemerüljön abba.

Beszéltem már az ember második legerősebb princípiumáról, mint az alsugaráról. Ha ez a másodlagos jellemvonása történetesen ugyanabba a csoportba tartozik, mint a sugara, például a sugara a második, alsugara a harmadik, vagy sugara az ötödik és alsugara a hetedik, ez is hajlamosít egy kiegyensúlyozatlan jellem kialakulására. Ebben az esetben erőteljesen ajánlatos, hogy az ember harmadik tulajdonságként, amin dolgozik, a másik csoportból válasszon egyet, és sugarának minden erejét annak fejlesztésére összpontosítsa.

Az embernek, amikor kiválasztja képzése három irányvonalát, nem szabad erőszakot alkalmaznia részrehajlásaival szemben. Sugara tulajdonságának kellene az első választásnak lennie, második valószínűleg az lesz, amit alsugárnak, erőben a második princípiumnak neveztem, ezután pedig azt kell választania, amit legjobban szeret a maradékból, feltéve, ha alkalmazza az általam leírt szabályt. Ezután nem kell félnie, hogy a számára elérhető leggyorsabb fejlődést éri-e el, mindig figyelembe véve, hogy a harmadik választás a leggyengébb pont, és hogy a legerősebb képességét annak fejlesztésére használja fel.

Ahhoz, hogy a leggyorsabb haladást érhessük el, meg kell értenünk a két nagy törvényt is, amelyek állandóan előbbre lendítik azt. Éppen úgy, ahogyan két végső princípium van a megismerés világában – a nagy aktív princípium, Vishnu és a nagy passzív princípium, Brahmâ –, ugyanígy két nagy törvény van, amit dharmának és karmának nevezünk, és amelyek e két princípiumhoz tartoznak. Mindkét törvény a tudat fejlődése érdekében működik.

A karma törvényére gyakran úgy tekintenek, mint ami büntetést oszt azokra, akik fájdalmat vagy nehézségeket okoztak másoknak, de nem ez írja le igazi természetét. Valójában ez a dolgok harmóniájában lévő rend, aminek segítségével az ember kívülről tanulja meg azt, amit el mulaszt megtanulni tudata erőinek alkalmazásával. A Természet a maga módján ragaszkodik ahhoz, hogy az ember teljesítse kötelezettségeit, amelyeket képességei fejlesztése során eddig megszerzett. Vissza szeretnék térni a sakkjátszma hasonlatomhoz. Megtettünk néhány lépést, és megszereztünk egy bizonyos állást, és a tisztességes játékban nem tagadhatjuk meg ellenfelünktől, hogy tegyen egy következő lépést, csak azért, mert a játszma nem a tetszésünk szerint alakul, vagy mert álmosnak érezzük magunkat, és fel akarjuk adni. Nem lehetünk passzívak, hanem büntetés terhe mellett folytatnunk kell az élet játszmáját, amelynek játékvezetője nem tűr el a mi oldalunkon tisztességtelen lazaságot. A világ bünteti a tétlenséget, az önzést és a gondolatnélküliséget, és az ártatlanság semmilyen szintje nem menti meg az embert attól, hogy egy jármű elgázolja, ha ragaszkodik ahhoz, hogy becsukott szemmel menjen át a londoni Piccadilly téren vagy New Yorkban az Ötödik Sugárúton. Ez ehhez az anyagi világhoz való viszonyunk törvénye, és ez pontosan ugyanaz, mint ha a kezünket a tűzbe tesszük és ott megég, ahelyett, hogy körültekintőbb módon az értelmünket használnánk a tűz természetének megvizsgálására. Nem lehetséges tehát passzivitás, ezen az ösvényen minden jelöltnek késznek kell lenni figyelmet fordítania arra, amit a világ kifejezetten eléje tár, és hinnie kell abban, hogy az külön neki szánt leckét tartalmaz, és arra az ő további növekedéséhez van szükség. Vagy egy tevékeny, önzetlen és gondolkodó életben – azokat önként felhasználva – fejleszti akarati, szeretet- és gondolati erőit, vagy pedig kívülről érkező kényszer, és szükség esetén fájdalom útján kapja a tanítást. Jól fejezte ki Emerson:

Minden nap egy hajót hoz,

Minden hajó hoz egy szót,

Jót nekik, kik nem félnek,

Nyílt tenger felé néznek, biztosak lévén abban,

Hogy a szó, amit a hajó hoz,

Az a szó, amit hallani kívántak.

Ennek a törvénynek az is része, hogy az ember olyan sebet vagy jutalmat fog kapni, amilyet ő adott másoknak, de ez sem büntetés, hanem tisztán oktatás. Az az ember, aki képes volt szándékosan bántani mást, érzéketlen a másik érzéseire, jóllétére, és minthogy ilyen érzéketlen, erőteljes tapasztalásra van szüksége, hogy érzővé váljon. Vagy lehetséges, hogy meggondolatlanul ostoba volt, és még egyszer határozott tapasztalatra van szüksége, hogy figyelmessé váljon.

Kevés olyan ember van, aki e lecke nélkül megbánja butaságát. „Ha csak fele olyan buzgósággal szolgáltam volna Istenemet, mint ahogy királyomat szolgáltam, Ő nem hagyott volna öregségemben ellenségeim számára mezítelenül” – mondta Wolsey, és az ő tanulási módszere egészen jellemző példa. A bíboros nemcsak szenvedett a korábban másoknak okozott korbácsütések miatt, hanem mialatt ezt tette, futó képet is nyert a bölcsességről, megpillantotta, ami kívánatos dolog volt az életben. Kétség sem fért ahhoz, hogy ezt addig nem láthatta meg, amíg a világ keményen le nem sújtott rá, ez az élet rendje. Valójában a testetöltés célja nem az, hogy a már megszerzett képességeket élvezzük, hanem hogy fejlesszük azokat, ahol fogyatékosságok vannak, a karma törvénye pedig mindig serényen hozza elénk azokat a külső körülményeket, amelyek a legmegfelelőbben állítják helyre a jellem egyensúlyát. Amikor megakadályozza, hogy azt tegyük, amit azért akarunk megtenni, mert könnyen és jól tudjuk csinálni, akkor nem az ellenségünk, hanem olyan barát, aki megmutatja a növekedés helyes ösvényét.

A lehető legnagyobb haladás elérése érdekében az embernek nemcsak hajlandónak kell lennie úgy elfogadni a játszmát, ahogyan az élet sakktábláján találja, és nemcsak késznek kell lennie lejátszani azt a legvégéig, bármilyen bábuk bármilyen állásban is legyenek azon, hanem örömteli elfogadással és a legőszintébb együttműködéssel kell azt tennie, nem kívánva azt, hogy egy másik ember játszmája legyen az övé. „Minden egyes ember eléri a tökéletességet – mondja a Gîtâ –, ha saját karmájának hajlandó eleget tenni.”

A másik törvény, a dharma, a tudat fejlődése, és valójában nincs is más fejlődés, mivel a természet formái pusztán a kibontakozó tudat köré épülnek. Egy ember dharmája a tudati fejlődés létráján elfoglalt helyzete, és ennek a törvénynek a legfontosabb része, hogy a szeretet, az akarat és a gondolat erői használatuk révén növekednek, nem másként. Ezért bölcs dolog, ha az ember használja az erőit, még ha jelentéktelenek is, ahelyett, hogy meghátrálna alkalmazásuktól, mert azok nem érnek fel mások színvonalára, akiket csodál. Sem azzal nem fog növekedni, hogy várakozik, sem azzal, ha megpróbál olyan feladatot végrehajtani, amelyhez erői még nem alkalmasak. Hallgassuk meg ismét a Bhagavad Gîtâ-t: „Jobb az embernek saját kötelességét teljesítenie, habár szűkös érdemekkel jár is, mint jól végezni a másokét. Aki saját természetében rejlő kötelességét teljesíti, az bűnbe nem esik.”11

A karma törvényének egyik jellegzetessége – az ember viszonya a körülötte levő világhoz –, hogy amikor a sugarak egyikének tevékenységét gyakorolja, egyúttal fejleszti az annak megfelelő sugár minőségét is. Az, aki bármilyen fajta művészként a szépség gyakorlásához vonzódik, egyúttal az akaratot és az önuralmat is fejleszti, amik az első sugarat jellemzik. Az, aki az áhítat, az odaadás ösvényét, mondjuk Krisztust követi, az emberi testvériség egyre szélesedő területeire fog eljutni. Az, aki tudósként az igazságra törekszik, egyfajta filozófussá is fog válni. Az, aki a lehető legjobb képességeivel beleveti magát a munkába, hogy úgy mondjam, akarattal a háta mögött dolgozik, a szépség területén megjelenő tapasztalathoz és érdeklődéshez jut, mivel – amint már említettem – a tevékenységben benne levő képesség mindig szép, mint ahogyan a szépség oka is ez. Aki az emberi testvériség érzéseit követi, kezdheti a bajtársiasság érzéseivel, de azzal fejezi be, hogy ezekhez hozzáteszi a másokban felfedezett kiválóság vonásainak megbecsülését, amelyek kiváltják csodálatát. A filozófus pedig, aki az ember világhoz való kapcsolatának megértését keresi, a tudomány birodalmában találja magát.

Ez a nemzetek fejlődésében is látható. Jelenlegi alfajunk tudományos hajlama állandóan a filozófia és a magasabb elme fejlődése felé törekedik, és ez már szemmel látható Amerikában, ahol az emberek imádják a bőkezűséget és a jólétet, és korlátlanul csodálnak mindent, ami nagyszerű. A hatodik alfaj elméje már annyira érzékeli a testvériség nagy érzését, mint talán sehol máshol a világon. Amikor majd a testvériség saját útján járva, e faj még távoli érettsége korában érvényesül a világban – ahogyan a tudomány is nagy sikereket aratott, és az ötödik alfajban áthatotta a mindennapi élet minden kis részletét –, megjósolható, hogy mindez majd elenyészik, mivel az emberek teendője a hetedikben az lesz, hogy az életet annak minden területén és minden módon megszépítsék, és ennek során majd elérjék az akarat hatalmas erejét, a külső szabadság élvezetét, ami majd lehetővé teszi a felvilágosult anarchiát, ami lehetetlen mindaddig, ameddig a testvériség be nem töltötte szerepét.









 

XXI. FEJEZET

AZ ÖNMEGVALÓSÍTÁS SZINTJEI

 

„Pontos és jellemző ránk – mondta Emerson – a Szfinxről szóló régi mese, akiről azt mesélték, hogy ült az út mentén, és találós kérdéseket tett fel minden utazónak. Ha az utazó nem tudott válaszolni, élve lenyelte. Mi az életünk, ha nem gyors szárnyú tények és események szüntelen repülése? Nagyszerű változatosságban jönnek ezek a fordulatok, és valamennyi kérdéseket tesz fel az emberi szellemnek. Azok az emberek, akik nem tudják kiváló bölcsességgel megválaszolni az idő ezen eseményeit vagy kérdéseit, szolgálják azokat. A körülmények hátráltatják őket, zsarnokoskodnak felettük, és a megszokás, az érzékek emberévé teszik őket, akikben a körülményeknek való engedelmesség a szó szoros értelmében kioltja a fény minden szikráját, amitől az ember valódi ember lesz. Azonban ha az ember hűséges jobbik ösztöneihez és megérzéseihez, és visszautasítja a körülmények uralmát, mint az, aki egy magasabb fajba lép át, ha lélekben szilárd marad, és megtalálja az alapelvet, akkor a körülmények megfelelően és finoman helyükre kerülnek, felismerik urukat, és a leghitványabbjuk is őt magasztalja”.

Ez jelzi – amint az előbb említettem –, hogy az ember a tudathoz tartozik, és ha határozottan kiáll mellette, nem kell félnie semmitől, és minden rendben lesz vele. Viszont fontos annak megértése, hogy amit az ember általában önmagáról gondol, az a valóságban csak a külső világ egy része. Elemezzük az embert, és nézzük meg közelebbről!

Először is, van az anyagi testek sorozata – a fizikai test, a finomabb síkokon található társaival. Ez korlátozott eszközt biztosít a tudat számára, és a benne való megtestesülés határozottan egy koncentrációs folyamat. A test egyfajta fényképezőgép, egy fekete doboz. Elzár bennünket a világtól. Nem úgy mutatja be nekünk a világot, mint ahogy általában feltételezzük, viszont a testben levő érzékszervek a test elhomályosító működésének bizonyos mértékű mérséklését szolgálják. Beengednek egy kis fényt a külvilágból a tudatba, ennél fogva az elme képernyőjén nagyon tiszta kép jelenik meg. A látás a tudathoz tartozik, sohasem a dobozhoz, ez a tudat pedig nyitott a világra, és képes az egészet meglátni, kivéve, amikor belép ebbe a kamerába, és ekkor figyelmének legnagyobb részét egyetlen kicsiny fénysugárra koncentrálja. De a világra nyitott tudatnak a legbizonytalanabb és leghatározatlanabb érzése van minderről. Ez egy rendkívül fejletlen, határozatlan elme, de tiszta és ragyogó részek találhatók benne, amelyek nagyszerű és élénk tapasztalatokból erednek, amelyeket a test fényképezőgépén keresztül szerzett.

Ennek természetes következménye, hogy a testben levő ember egyik dologgal a másik után foglalkozik, egyáltalán nem fejlődik abban a testben, és a test sem fejlődik, hanem változások sorozatán megy át, mint az év évszakai, mindig veszít is, nyer is. Nem arról van szó, hogy a középkorú ember tökéletes, a gyermek és az öreg ember pedig tökéletlen. A gyermeknek és az aggastyánnak megvan a saját tökéletessége, ami az érett emberben nincs meg. Ez hasonlít az iskolás gyermek tapasztalatára is, aki a nap folyamán fél tucat leckét old meg különféle tantárgyakból, különböző tanárokkal, különféle termekben. Igaz, hogy azokba a termekbe holnap is bemegy a gyermek, és mindegyikükben többet tanul, mint amit az előző nap tudott, mivel a tudás birodalmában „akinek több van, annak adatik”, és az elme ereje napról napra növekszik. Ugyancsak igaz az is, hogy mindegyik jövőbeni testetöltésben, minthogy mindegyikünk áthalad az élet évszakain, jobban fogunk boldogulni, és gazdagabbak leszünk tudati szinten. Majd pedig, ahogy ez a gazdagodás folytatódik, lehetségessé válik, hogy a testek érzékszervei a maguk területén megerősödjenek, ahogyan az egyre erősebbé váló tudat képes jobban megtartani a dolgokat, amíg végül a maga tökéletességében meg tud állni, nyitottan az egész világra, szem nélkül látva és fül nélkül hallva.

Addig a nagyszerű napig azonban minden testet öltött embernek meg kell békélnie sorsával, azzal, hogy számára, mint testben lévő személy számára nincs fejlődés, és nem közelít a tökéletességhez. Amíg egy dolgot most egy osztályban megtanul és annak teljes figyelmet szentel, addig az, amit egy órával ezelőtt egy másik osztályban megtanult, nagymértékben elhomályosul. Az a feladata, hogy óráról órára éljen, mindegyiket a lehető legjobban hasznosítva. Testet öltésének célja az, hogy valami újat szerezzen meg, ehhez érzékeinek, érzéseinek, gondolatainak egész figyelme adott, és az önmagából így elfoglalt részt világosan úgy látja és érzi, mint egy dolgot a többi között. Ebben van a jelen pillanat értéke, a jelenlegi tapasztalás. Minden előny az eredeti erő jelenlétének ebben a pillanatban történő megvalósításából származik.

Elemzésünk második pontja a személyiség. Ez nem a testek összessége, hanem az a valami, ami azokkal együtt nő fel. A kisgyermeknek, habár érez, sőt még gondolkodik és akar is a testen keresztül, először nincs „személyisége”, hanem lépésről lépésre a harmadik személybe sodródik bele, azt gondolja „ez vagyok én”, és ahogy telnek az évek, a test pedig felnő, az válik nagyon határozott elme-lénnyé. A fizikai test bizonyos módon megedződik, és felvesz egy csomó szokást, amihez érzelmi és mentális szokások is járulnak, és mindez egy határozott személyiséget hoz létre, amelyik meghatározott módon reagál a világra. Ez a személyiség nem maga az ember, hanem egy elme-eszköz, amelyik azt gondolja, hogy ő a valódi ember. Az igazi embert úgy leköti az a szerep, amelyet az élet színpadán, inkarnáció-összpontosításának kicsiny terén játszik, nem ér rá felismerni, hogy ez valójában nem ő, nem ér rá megszerezni az akarat azon megismerését, ami az utolsó lépés az önismerethez. Egy kevés tanulmányozás és belső megfigyelés feltárja számunkra, hogy a mentális értékeléssel (a tanulmányozás szokásos módszerével) nem ismerjük meg magunkat. Inkább másokon keresztül találjuk meg önmagunkat (ez a szeretet módszere, az önismeret második lépése), sőt még inkább jellemünkkel és élet-akarásunk vezetésével (a harmadik lépéssel), ami tartalmazza az „indítékot” a „koncentráció tevékenységéhez”, ami létrehozta a kamera-folyamat vagy „inkarnáció” jelenlegi részét.

A személyiséget úgy ismerjük, vagy kellene ismernünk, mint egy eszközt, ami finom, jó, erős, tiszta, határozott és hasznos, különösképpen valamilyen meghatározott életpálya esetében, amelyen keresztül határozott és értékes tapasztalat szerezhető. Olyan eszköznek kell lennie, amelyen keresztül maga az ember gondolkodni, szeretni és akarni tud, nemcsak külső dolgokra való válaszadás szokásának egy rendszere, hanem ami belül is megnyílik az ember számára.

Hadd szemléltessem ezt a dolgot. Ha egy ember jó író vagy teniszjátékos a jobb kezével, kényszerítheti magát, hogy megtanuljon ugyanolyan jól írni és játszani a bal kezével is. Tudjuk, hogy ez sokféle módon lenne előnyös a számára, ha pedig el tudnánk képzelni egy olyan embert, aki mérhetetlen hosszú ideig élne egy testben, azt kellene mondanunk, hogy az ilyen teljesítmények tökéletesedésének részeként megérnék a fáradságot. Mialatt használni tanulná a bal kezét, gyakorolná az összpontosítást, a lemondást valamiről, miközben valami máson dolgozik. Ilyen az út a testetöltésben: a valódi ember a jobbkezes, ügyes játékos, de a személynek meg kell tanulnia hasznosítani minden idejét, nem töltheti idejét annak élvezetével és fitogtatásával, amit már korábban elért, meg kell engednie, hogy a benne levő ember új képesség megszerzésére használja őt fel. Ilyen körülmények között bármilyen személyes becsvágy (szanszkritül sankalpa) azzal jár, hogy kevesebb figyelmet szentel a valódi embernek.

Ha a személyiség azt választja, hogy a „belső” ember munkáját végezve pillanatról pillanatra él, és annak eszméiért él, akkor ő a valódi ember, ha viszont olyan valakinek képzeli magát, aki a saját feje után megy, és az az elképzelése alakul ki, hogy többé válik, akkor szenvedésre ítéli önmagát. Nem lehet semmilyen téren mohó, még a tudás terén sem. Bolíviában a bennszülött és a félvér asszonyok társadalmi helyzetüket és elért gazdagságukat azzal mutatják ki, hogy annyi szoknyát viselnek egyszerre, amennyit csak tudnak. Pompás alakjuk nem teszi őket kívánatossá, és nem vonzza a nézőközönséget. Ugyanez igaz a személyiségre, aki megpróbál sétáló enciklopédiává válni. Amire a személyiségnek szüksége van, az annyi gazdagság és tudás, ami lehetővé teszi, hogy elvégezze azt a munkafélét, amire a világba érkezett, amikor pedig olyan személyiségekkel találkozunk, akik ennél többet feltételeznek magukról, jusson eszünkbe a bolíviai asszonyok sok szoknyája. Amit az ember egy szép kutyában vagy macskában, lóban vagy más teremtményben meglát, az a személyiség számára valamilyen eszménykép – kinövések és díszítések nélkül, amelyeknek másutt helyük lehet és amelyek valóban szépek lehetnek.

Elemzésünk harmadik pontját úgy lehetne leírni, mint ön-személyiség. Ha az emberben lévő tudat alámerül a személyiségbe, azt gondolva, hogy „én ez vagyok”, minden mást kizárva, akkor a személyiség bitorolja a belső önvaló trónját, akkor az életet annak meghosszabbításáért, fizikai, érzelmi és mentális kényelméért és becsvágyaiért éli. Akkor az eszmények embere, a valódi ember sóvárog az inkarnáció hátralevő részében. A személyiség jó dolog, de az ön-személyiség a legnagyobb átok.

Elemzésünk negyedik pontja a tudatos ember, akinek igazi hajtóereje az életben az egyik sugáron való tevékenységekben rejlik, amit az eszmények egyikének megtapasztalásaként írtam le. Amennyire képes lerombolni az ön-személyiséget, miközben megtartja az erős személyiségét, annyira lesz gyümölcsöző a testetöltése. Minden ember ellenőrizheti saját magát. Amíg tele van eszményképekkel, minden rendben van, de amikor ön-személyiségbe esik, akkor elveszett. Próbára téve magát, az ember nemcsak arról kérdezze meg önmagát, hogy mi tölti be elméjét a gondolkodás közben, hanem még arról is, hogy mi tölti be akkor, amikor nem gondolkodik. Fáradságos gyakorlással és öntisztítással képes lesz olyan fontos érzelmi és gondolkodási szokásokat létrehozni a személyiségében, hogy pihenése közben inkább befelé nyílik, mint kifelé, eszmények, és nem pusztán személyes dolgok iránt válik érdeklődővé.

A névmás, ami most az emberre vonatkozik, az „én”. Nem lehet úgy gondolni rá, mint bármilyen objektív dologra, a megismeréséhez mint az életre kell gondolni rá, akárhogy is gondol ő vagy más önmagára. Semmilyen más módon nem ismerhető meg. Itt van az, amit meg kell találnunk a személyiség munkálkodásának együttes gyümölcseként. Itt van valami, ami erőben kibontakozik, úgy hogy egy testet-öltésben kézben tud tartani egy maroknyit (akaratból, szeretetből, gondolatból), és egy létfolyamatban ki tud fejezni számos dolgot, amelyekre egytől egyig egy előző inkarnáció során nehézségek árán tett szert. Ez az „én” ugyanaz a tudat marad az összes anyagi változáson keresztül. Egy anyagi dolog nem tud megváltozni, és mégis ugyanannak megmaradni a térbeli korlátja miatt. De ez a tudatos „én” meg tud maradni így a változások sorozatán át, amelyekben gondolkodásunk, érzésünk és akaratunk egyre nagyobb területhez jut, és állandóan egyre nagyobb részt ért meg az anyagi világból.

Másfelől viszont ez a tudat nem az „Én”. Az Én-nek meg kell tanulnia megismerni az „ént”, a sok „én” egyikét, amelyek részei a nagy tevékeny alapelvnek. Az én-en túl van az Én, az adhyâtmâ, és az Én az, aki engem a tudat időbeni összes mozgásán keresztül mindig Shivá-val tesz eggyé. Ne úgy gondoljunk jelenlegi tudatunkra, hogy ez az igazi életünk, az csak korlátozás, csak elme-test, az Én pedig azon túl van. Ezért mondta néhány régi filozófus, hogy Én és Isten egy és ugyanaz, sőt, azt is mondták: „Neti, neti”, azaz „nem így, nem így”, valahányszor valaki azt javasolta, hogy írják le Istent vagy az Ént anyagi fogalmakkal, vagy akár tudati fogalmakkal. Még az az ember is, aki nem különbözteti meg testét a tudatától, az is tudatos, ugyanígy az is az, aki nem tudja, hogy tudja, hogy az Én mindig Én, még a tudatosság közepette is, amit helytelenül gondol önvalónak. Ez az az Én, aki valamennyi korszakon át ugyanaz, aki megtalálható a változó tudatban. Ennek az Én-nek lenni tudat nélkül (annak, aki még nem Mahâtmâ) igazi alvó állapot, az a mély alvás, amiből örömtelien, a boldogság megmagyarázhatatlan megtapasztalásával kerül ki az ember. Azonban, ami másoknak alvás, az a Mahâtmâ-nak ébredés.

Némi halvány sejtéshez juthat erről az Én-ről minden gondolkodó ember, ha a következőkről meditál. Amikor saját és mások testét vesszük szemügyre, mindegyikről úgy beszélhetünk, hogy „az”. Amikor a másik emberben lévő tudatot szemléljük, azt „ő”-nek hívjuk, de amikor saját magunk tudatára tekintünk, akkor „Én”-nek nevezzük. Miért adunk kétféle nevet ugyanannak a valaminek? Vannak, akik elkövetik azt a hibát, hogy azt gondolják, „Én”-t kell mondaniuk egy másik ember tudatának leírásakor. Ez a magasabb önvaló illúziója. Meg kell tanulnunk „én”-nek nevezni a saját magunkban lévő tudatot, ahogyan tesszük azt, amikor másokra tekintünk. Ekkor az „Én” megmarad tisztának a duális világgal való kapcsolatban, az ember pedig Mahâtmâ-vá lesz. Ez volt az, ahogyan Shri Shankarâchârya használta az „én”-t Gautama Buddhára.

Akinek volt valami sejtése erről az igazságról, vagy felismerte azt, visszanézve emberi pályafutására, azt látja, hogy a személyiség és a test része volt az anyagi világnak. Része voltunk a tudati világnak, darabkája valaminek, ami nem a tényleges önvalónk. Itt lehetett megtalálni mindannak a vetésnek az aratását, ami a személyiség korlátai között történt. Minden új teljesítmény tudatbővülést eredményezett, és így ez a tudat az egyetemes tudat magasabban képzett részévé vált, mint korábban volt. Ebben Vishnu egy része voltunk, amint a személyiségben Brahmâ egy része. Ez még egyáltalán nem a végső állapot, akármilyen nagymértékben is tágult a tudatunk.

Mind a hét sugáron a tudat végül kiterjedhet a Brahmâ világában szerzett tapasztalatok eredményeként, már amennyire Vishnu immanenciája (benne rejlése) kiterjed abban a világban, mâyâ szíves szolgálatainak következtében. Valamennyi vetés és aratás, ami a testetöltések során át történt, ezen a területen belül található meg. Ez folytatódik mindaddig, amíg a személyiség viszonya a körülötte levő világhoz nem lesz harmonikus, amíg meg nem jelenik a képesség, hogy az ember megértse a dolgokat és foglalkozzon azokkal a saját területén belül, amíg nincs meg benne a szeretet és a testvériség más életekkel kapcsolatban, amelyekkel érintkezett, és amíg nem válaszol az élni akarásban rejlő impulzusokra, ami egyfajta akarat, hogy a részeket mozgásba hozza, és hogy ne a primitív öröm és fájdalom szükségletei szerint éljen. Az öröm a mértéktartás és a rend jele, és akkor a legjobb, amikor mértékletes, és a rend közepette érezzük. A fájdalom ugyanaz a dolog túlzásba víve, vagy nem helyén valóan. Az öröm és a fájdalom olyan, mint egy kétvégű bot – a középső rész az öröm, és mindkét véglet a fájdalom. Ha nem ezek mozgatnak bennünket, hanem a megértés, a szeretet és a törvény, vagy a rend vagy a helyesség, ez azt jelenti, hogy az elme eljutott az érettségig. Ahogyan a cselekvések köre viszonylagos, úgy a kifejlettségé is az. Ez nem nagy vagy terjedelmes. Elérését a minőség és nem a mennyiség alapján ismerjük fel. Az ember ezt a kifejlettséget saját irányvonalán éri el. Azután az elme időnként abban találja meg magát, hogy felülről árasztja ki sugarait. Most már szolgáló, nem pedig uralkodó. Egy filozófus írta a felvilágosodásról, ami hozzá, mint egy belül levő bölcs látnoktól érkezett, mondván: „Sohasem tanítottam azt, amit ez nekem tanít. Csak akkor cselekszem helyesen, amikor engedelmeskedem”. Ezt minden dologban teljesen biztosnak találta. Felismerte, hogy ez egy belső fény, nem képesség, és úgy érezte, hogy jelenléte békét, hitet és erőt áraszt minden képességbe. Semmiről nem mondható el, hogy megfelelően leírhatná, mivel ez valami új, legalábbis újonnan tapasztalt és elfogadott. Csak jelképesen tudunk róla beszélni, és azt mondhatjuk, hogy a test és az elme, a megtestesülés Brahmâ-ja és Vishnu-ja magukra találtak Shiva jelenlétében, a fényoszlopban. A kettő elvégezte együttes munkáját, és az ígéret beteljesült. Nevezzük szabadságnak, függetlenségnek, egységnek, Nirvana-nak, az Úr örömének, vagy az eszmény látszólagos ellentmondása szívének. Ami azt mondja bennünk: „Én”, és nem nevezi meg magát, elérkezett sajátjába. Ahogy Buddha tanította:

 

Ha valakik azt tanítják,

a NIRVÁNA a ’megszűnni’,

Mondd, hogy hazudnak

Ha valakik azt tanítják,

a NIRVÁNA az ’élni’,

Mondd, hogy tévednek, nem ismervén sem ezt,

Sem azt, hogy milyen fény ragyog

törött lámpásaikon túl,

Sem az élettelen, időtlen mennyei boldogságot.

 

1 A Brahman szó semleges nemű főnév, Shiva, Vishnu és Brahmâ teljes hármasságának kifejezésére alkalmazzák, viszont a Brahmâ hímnemű főnév, a hármasság harmadik tagja.

2 Itt egy új névmásra van szükségünk. Angol írók régóta érzik egy olyan névmás szükségességét, ami kifejezi mind a hím-, mind a nőnemet is egyes számban, de itt olyat szeretnénk, ami még a semlegesnemet is magában foglalja.

3 A Bhagavad Gîtâ részleteit a Magyar Teozófiai Társulat 1996-os kiadásából idézzük. – A ford.

4 Hangsúlyozzuk, hogy a ’képzelet’ szót gyakran használják ebben az összefüggésben. Viszont amikor így alkalmazzák, akkor egy képet jelent az elmében, egy eldöntött gondolatot, egy ugródeszkát a gondolkodás folyamatában. A gondolkodás olyan, mint a sétálás. Letesszük egyik lábunkat és a földön hagyjuk. Majd testünket meglendítjük, mialatt a letett láb szolgál a test erőinek támasztékául a talajjal szemben. A művelet végén letesszük a másik lábunkat, felszabadítjuk az elsőt, egyensúlyba hozva a testet az új tengely mentén. Átmenet és egyensúlyba hozás így váltakozik a gondolkodás folyamán. A gondolatkép egy gondolat vagy ötlet egyensúlyba hozása, az ebből egy másikba való átmenet gondolkodás, ha a folyamat logikus. Hogy mennyiben különbözik a képzelet folyamata a gondolkodás folyamatától, azt a XIV. fejezetben magyarázzuk el. Meg kell különböztetni a képzelet folyamatát a mentális képek erejétől és létrehozásától.

5 Logikai következtetési forma, amely két előzményből, azaz premisszából zárótételhez, konklúzióhoz jut. (A ford.)

6 Az eredeti szövegben: angolul (A ford.)

7 A könyv 1925-ben jelent meg. (A ford.)

8 Kontempláció: Olyan, az elmétől független lélektevékenység, amelyben az elme teljesen lecsendesül. Tökéletesebb, mint a gondolkodás, mert a gondolkodásban a lélek beszél, a kontemplációban pedig átél. (A ford.)

9 Rudyard Kipling: A dzsungel könyve – A majom-törzs vándoréneke. (Benedek Marcell fordítása)

10 Bhagavad Gîtâ, IX. párbeszéd, 26, 27.

11 Bhagavad Gîtâ, XVIII. párbeszéd, 47.